3. nap (szept 14.)
A nagy hirtelen megjött télben a kint alvókra -5 fokos hajnali mélypont várt, de egy ember kivételével mindenki jól bírta.
Cserébe reggel csodás napsütésben fürdöttek a Radnai és Máramarosi hegyek, melyeket 9 körül vettünk kerék alá.
Borsáról Borsára 10km-et ereszkedvén a Máramaros Gyöngye (Perla Maramureșului) nevű fa-szörnyben költöttük reggelinket.
(Két ilyen nevű hely is van, mi abban voltunk, amelyik a kórházzal szemben van).
A hely maga érdekes, mindenképpen helyi jellegű, kicsit avétos, de első osztályú az étel és a kiszolgálás.
Közben a helyiek az utcákon serényen igyekeznek a templomokba hagyományos népviseletben. Templom előtt és után sokan térnek be egy-egy kávéra, sörre, üdítőre. Nénikéktől megtudtuk, hogy 3-4 rend népviseletük is van, és minden vasárnap másikat húznak fel.
A románokra általában jellemző, hogy erősebben vallásosak, de már náluk is jól érezhető az új és a régi generációk közti különbség:
A falvak sok jó embert rejtenek, akikkel érdemes kicsit leülni beszélgetni. Inkább az idősebbek barátkoznak könnyebben, a fiataloknak még rengeteg dolguk van a motorok és autók burrogtatásával, szombati kóma utáni rosszullét egymás közt történő megosztásával és egyéb máshol is megszokott tennivalókkal.
Az egész körútra jellemző volt, hogy ebből a régióból rengeteg fiatal ment el dolgozni valamelyik latin-európai (Olasz-, Spanyol-, Francia-) országba. Ezt egyrészt mindenki meséli, másrészt árulkodik a befejezetlen építkezések tömkelege. Menet sokat járt a fejemben egy jelzős szerkezet: “A félkész házak országa”.
Az izaszacsali (Săcel) kerámiák történetét a vegyesbolt udvarán igyekeztünk felkutatni. A faluban egyetlen család foglalkozott
a kerámiával s a tudás évszázadok óta apáról-anyáról-fiúra-lányra-felségre-férjre szállt. A család utolsó tagja egy néni, akinek
a férje családjából érkezett a szakma. Nála is látható a máramarosi népviselet egy érdekes eleme a tarisznya:
A fiai és unokái nem foglalkoznak a kerámiával és ha ez így marad akkor a nénivel együtt ki fog halni a mesterség. Az agyagot a környékről gyűjti be, van lábbal és motorral hajtott korongja és egy saját kemencéje. A minták egyszerűek, eredetüket próbáltuk firtatni, de valami ősi dákokat emlegetett akikről már sokat hallottunk, de látni még senki sem látta őket. Csak reménykedjünk, hogy valamelyik fiatal két burrogtatás között mégis kezébe veszi az agyagot.
Volt még egy hágó a Szacsali (Șetref) ahonnan a Nagy Pietrosz “oldalról” látszik (nyugati irányból).
Itt komoly curáj behatásról gondoskodott Pătru Bârlea aki népdalénekes és ő maga sütötte nekünk a micset, flekkent, szalmakrumplit, mindezt ugyanabban a tál olajban. Nem volt rossz, de a jó nem ilyen.
A hágóról jó 35 km ereszkedő a Szalanca folyó völgyében Naszódig.
A túra érdekes zárszavát Naszódon kaptuk míg az utcán a kocsikba pakoltunk. Egy arra járó hölgy meg sem állva, menet közben kérdezte tőlünk (magyarul):
- Honnan érkeztek fiúk?
- Csíkszeredából.
- Ja, akkor tudják, hogy Naszód román.. – mondta s nyugodtan tovább ballagott.
